Nemsokára megláttam az iskolát. Megint rohanni kezdtem és mikor átléptem a küszöböt bevágtam magam mögött az ajtót és a hátammal nekidőltem. Elárasztott a megkönnyebbülés. Végre biztonságban éreztem magam. Tulajdonképpen bele se gondoltam, hogy ide bárki is utánam jöhetne. Lementem a szekrényemhez, de a lábam még mindig remegett. Megpróbáltam kinyitni a szekrényem, ami természetesen nem sikerült. Néha úgy éreztem, hogy a lakatom gyűlöl engem. Mindig a legrosszabb perben ragad be és ilyenkor természetesen nem lehet rávenni, hogy kinyissam. Éppen megpróbáltam lefeszíteni a zárt, amikor valaki hirtelen megfogta a vállam. A vér megfagyott az eremben és felsikítottam és megpördültem a kezeimet védekezőképp magam elé tartva. Előttem a legjobb és egyben az egyetlen barátom, illetve barátnőm Yoru állt. Hosszú hátközépig érő gesztenyebarna haja kiengedve lógott és közben értetlen arckifejezéssel fixírozott engem.
 - Öh…szia ...Hane.. – motyogta. – Neked meg mi bajod? Úgy nézel ki, mintha kísértetet láttál volna – mondta és kuncogott. Megkönnyebbülten fellélegeztem.
 - Ó…szia…csak azt hittem , hogy – kezdtem, de gyorsan el is hallgattam. Ránéztem és fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki. Néztem egy darabig, de aztán meggondoltam magam és megráztam a fejem. – Mindegy….nem érdekes – mondtam és igyekeztem elmosolyodni. Hát nem igazán ment. Yoru még mindig az arcomat vizsgálgatta egyre növekvő aggodalommal.
 - És mi az ott az arcodon? – kérdezte és letörölte a vércseppet az arcomról.
 - A franc…erről teljesen megfeledkeztem… - gondoltam és az agyam lázasan zakatolt, hogy mit is mondjak erre.
 - Öhm…csak jöttem az erdőben…és elestem… ennyi.. – motyogtam zavartan. Továbbra is engem figyelt és látszott rajta, hogy nem veszi be.
 - Aha…persze és ettől borultál ki ennyire… - motyogta hitetlen arccal. – Na jó mindegy. Inkább gyere, mert elkésünk!
 - N-nem nyílik a lakatom – motyogtam szégyenkezve.
 - Már megint?! – kérdezte unottan, majd odanyúlt és egy tekeréssel kinyitotta.
 - Esküszöm nem értem neked miért nyílik ki – mondtam, közben betettem a kabátom, majd elindultunk a 23-as terem felé irodalom órára. Mikor beértünk a terem már szinte tele volt.
 - Jé nézzétek a királylány megérkezetett… - kiabálta az osztály egyik tuskója. Volt pár.
 - Mondd csak kis szivem kölcsönadod a pulcsid? – kérdezte tőlem negédes hangon Yuminea, majd együtt vihogott pár körülötte ülő lánnyal. Elengedtem a fülem mellett és a padomhoz sétáltam. Yoru eközben leült az ő padjához és láttam, hogy Yumineát méregeti gyilkos szemekkel. Rámosolyogtam és odasúgtam neki:
 - Semmi gond…nem számít…már megszoktam… - mondtam neki és leültem. Kinéztem az ablakon. Esni kezdett az eső. A szívem már nem vert olyan hevesen és az egész ügy olyan lehetetlennek és távolinak tűnt. Szinte fel se tűnt, hogy becsengettek és bejött a tanár és elkezdte az órát. Nem figyeltem csak néztem, ahogy az esőcseppek kopogtak a kövön. Aztán akár akartam, akár nem hallottam mint mond.
 - Gyerekek ma új diákunk érkezik. Köszöntsétek őt nagy szeretettel. – mondta a tanárnő széles mosollyal az arcán.
 - Remek. Még egy tuskó srác vagy még egy hülye liba… - gondoltam komoran, majd az ajtó felé néztem.
 - Gyere be! – kiáltotta a tanárnő az ajtó felé és az ajtó kinyílt. A szívem kihagyott egy ütemet.
Csak bámultam és képtelen voltam megmoccanni. A testemet átjárta a rettegés. A terembe egy magas vékony vörös fiú lépett be gyönyörű smaragd zöld szemekkel. Azonnal felismertem.
 - Ő ölte meg azt a fiút…és ő látott meg engem biztosan értem jött – gondoltam kétségbeesetten és igyekeztem elbújni a pad alá.
 - Nos ülj le kérlek mondjuk ..Hane mellé – mondta és rám mosolygott. Azt hittem, hogy menten lefordulok a székről. Éreztem hogy elsápadok a kezem pedig iszonyúan remegett. Az új fiú mosolyogva a padomhoz sétált és leül, majd rám nézett. Még mindig nem bírtam megmoccanni.
 - Szia. A nevem Nise és a tiéd? – kérdezte mosolyogva. Akaratlanul is rápillantottam. Még nem volt alkalmam, hogy igazán tanulmányozzam. Végignéztem rajta. Igen biztosan ő volt az. Azonnal felismertem.
 - Öhm…H-hane – suttogtam és biztos voltam benne, hogy még mindig remegek. Még mindig mosolygott és látszott, hogy remekül szórakozik rajtam.
 - Nagyon szép neved van – mondta és közben egyik könyökére támaszkodva a tanárral nem is törődve engem nézett.
 - K-köszönöm – motyogtam és a tanár felé fordultam abban reménykedve, hogy ő is követi a példám. Ez nem így történt. Továbbra is engem figyelt. Én pedig majd rosszul lettem idegességemben. A fejemben képek pörögtek. Láttam magamat ugyanúgy halottan, mint a gyerek az erdőben. Bámultam a padot, mikor egy kicsi papír cetli esett elém. Yorura néztem ő pedig a levélre mutatott. Kibontottam és elolvastam.

Mi bajod van? Úgy nézel ki, mint, aki mindjárt elájul. Rosszul vagy?

Körmölni kezdtem a választ.

Csak gyere utánam.

Visszadobtam a levelet és figyeltem a reakcióját. Ő rám nézett és bólintott. A fiú még mindig engem nézett.
 - És mondd csak itt laksz a közelben? - kérdezte mosolyogva, a levéllel nem is foglakozva. Ez volt az utolsó kérdés, amit az idegeim elbírtak. Feltettem a kezem.
 - Tanárnő nagyon rosszul érzem magam. Kimehetnék? – hadartam és a választ meg se várva kisiettem a teremből. Még éppen hallottam a hátam mögül Yoru hangját.
 - Segítek neki – mondta gyorsan és utánam jött. Mikor kiértünk a teremből a szekrényemhez mentünk. Ott megálltam és felé fordultam ő pedig várakozóan nézett rám. Sóhajtottam és belekezdtem.
 - Tudod..mikor az erdőben jártam reggel láttam valamit kezdtem el nagyon halkan a földet bámulva.
 - És...van valami köze ehhez a fiúhoz? – kérdezte a lényegre térve. Hát igen ő már csak ilyen volt.
  - Igen. Van. Ő…meg még pár ember. Az erdőben …megöltek valakit – mondtam olyan halkan, hogy én is alig hallottam. Ránéztem ő pedig értetlen arccal meredt rám.
 - Mi?! Biztosan rosszul láttad…
 - Nem biztosan nem. Egy fa mögött álltam tőlük nem messze. Az a vércsepp az arcomon…ott cseppent rám. Aztán elfutottam, de az egyikőjük észrevett. Ő volt az, aki most jött. Fogalmam sincs mit kereshet itt, de biztosan ki akarnak nyírni – hadartam neki.
 - Hát ez elég durva…és most mit akarsz tenni?..talán tévedsz és nem is ő volt – mondta vigasztaló hangon, de láttam, hogy elhiszi amit mondok és látja, hogy ez egyáltalán nem vicc.
 - Nem biztos vagyok benne…és fogalmam sincs.. -
 - Jó – mondta és sóhajtott egyet. – Akkor most menny haza és nyugodj meg. Én addig figyelem. Aztán majd suli után értesítelek. Bólintottam. Felvettem a kabátom és kimentem a suliból. Nem is emlékszem, hogy mikor örültem ennyire annak, hogy hazaértem.